Egyik kezében tankönyv, a másikban gépkarabély: a lövészárokból tart előadásokat Fegyir Sándor, az Ungvári Egyetem turisztikai és helytörténeti szakértője. A magyar származású tanár szerint most ugyanazok a „vademberek” veszélyeztetik Ukrajna és a civilizált világ létét, akik 1956-ban leverték a magyar forradalmat. A forradalmat, melyben felmenői is harcoltak az orosz megszállók ellen. Interjúalanyunk ugyanakkor számos kérdésünkre családja és katonatársai védelmében nem válaszolhatott.
– Mióta harcol az orosz megszálló erők ellen?
– A háború első napja, február 24. óta. A barátaimmal együtt mentünk a hadkiegészítő parancsnokságra, s egy órával később már a laktanyában voltunk, ahol a katonai kiképzésünk folyt. Egy hónap múlva kerültünk ki Izium körzetébe.
– Ön részben magyar származású, kicsit beszél is magyarul. Magyarnak érzi, tartja magát?
– A vezetéknevem is magyar eredetű, számos rokonom magyar nemzetiségű és Magyarországon él. Felmenőim Vác környékéről vándoroltak a XIX. században a mai Kárpátalja területére, a dédnagyapám az első világháborúban a magyar királyi hadseregben szolgált az olasz fronton, a nagyapám pedig magyar katona volt a második világháborúban. Apám félig magyar, félig szlovák, az anyám pedig félig ukrán és félig olasz, így én kárpátaljai ukrán lettem. Beszélem a magyar „konyhanyelvet”, és tagja vagyok a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületének. Karácsonykor magyarul is szoktunk kántálni.
– Közismertté vált a fényképpel, amelyen a lövészárokból tart előadást az Ungvári Nemzeti Egyetem hallgatóinak. Nem tart attól, hogy mivel az ukrán ellenállás emberi, szimpatikus arcát képviseli, értékes célponttá válik az oroszok szemében?
– Ha félnék, nem mentem volna ki a frontra harcolni az orosz megszállók ellen. Az én felmenőim sem féltek kimenni Budapest utcáira 1956-ban. Róluk veszek példát. Az előadásokat folytatom, a parancsnokok engedélyével hétfőn és kedden, napi 8 és 12 óra között tanítok. A diákok egyébként sokáig azt sem tudták, hogy a frontvonalban vagyok, a koronavírus-járvány két éve alatt hozzászoktak az online foglalkozásokhoz. Igaz, nem is nagyon reklámoztam előttük, hogy a frontra kerültem.
– Sokszor kérdezik arról, hol van szolgálatban, miket él át a harcmezőn? Hogyan tudja összeegyeztetni előző életét, egyetemi tanári pályafutását azzal, hogy fegyvert fogott?
– Kérdeznek, de túl sok mindenről nem tudok beszámolni. Mint minden katona, én is lövészárkot ások, őrségben vagyok, részt veszek a frontvonal védelmében. Két kötelességem van: az egyik a katonai – megvédeni a hazámat és családomat. A másik civil – tanítani és nevelni a jövő nemzedékeket. Amint győzelmet arattunk az orosz barbárság felett, visszamegyek tanítani, és visszatérek a tudományos tevékenységemhez.
– Tapasztalatai szerint milyenek, hogyan viselkednek az Ukrajnába küldött orosz katonák?
– Az ellenséggel kapcsolatban végtelen kiábrándultságot érzek. Ezek még csak nem is igazi katonák, hanem valamiféle horda, mint amelyik 1242-ben lerohanta a Magyar Királyságot (a tatárjárás idején), s ugyanazok a vademberek, akik leverték az 1956-os magyar forradalmat. Az erkölcs teljes hiányát mutatja a színházak és templomok lerombolása, a gyermeklányokon elkövetett erőszak. Az pedig a tudatlanságukat jelzi, hogy lövész árkokat ástak a radioaktív csernobili talajba (az erőmű melletti Vörös Erdő területén – a szerk.), és atomerőműveket vettek tűz alá.
– Zombiként viselkedő gyülevész horda, kifogyhatatlan mennyiségű elavult fegyverrel és a katonáknak hazudozó tisztekkel. Ez az, amit látok magam előtt. Velünk szemben fele-fele arányban besorozott és szerződéses katonák állnak, akiket mindössze két dolog mozgat: a fosztogatás és a helyi lakossággal szembeni erőszakoskodás.
– Az oroszok valóban azt hiszik, hogy nácik ellen kell harcolniuk? Tisztában vannak vele, hogy hova, milyen körülmények közé küldték őket?
– Másról van itt szó. Ahogy annak idején belelőttek a magyar felkelőkbe, mert a kommunista eszme árulóinak tartották őket, most az ukránokat ölik meg, mert az „orosz világ” árulóiként tekintenek rájuk. A 40 milliós Ukrajna harcol a közel 150 milliós orosz állam barbár hordájával. Az európai eszmékért és Európa jólétéért is küzdünk – máskülönben az oroszok megerőszakolják Budapestet és Bécset, letörlik a térképről Prágát és Varsót is.
– A magyar olvasók, hírfogyasztók többségét is megrázták a Bucsából, Irpinyből, Mariupolból érkező képek, a tömegsírok fotói. Mi vezetett ehhez a brutalitáshoz ön szerint?
– Ott, ahol jelenleg vagyok, szintén van több tömegsír. Az oroszok brutalitása már csak következmény – annak a következménye, hogy tanulatlanok, hiába jártak iskolába, akár egyetemre is. Mindig dicsekedtek az oktatási rendszerükkel, valójában azonban sem olyan tudományos élet, sem olyan oktatás nincs náluk, ami valamiféle civilizálódást eredményezne. Tapasztaljuk, hogy maguk az orosz tisztek is ösztönzik a kegyetlenkedéseket.
– Mit üzenne azoknak az oroszokkal szimpatizáló magyaroknak, akik elhiszik, hogy: az ukránok nácik, a saját népüket lövik a háborúban, és hogy Oroszország az orosz ajkú kisebbségek sanyargatása miatt indította meg „különleges hadműveletét”?
– Az üzenetem: 1956.
– A kárpátaljai magyarság nehéz helyzetéről sok szó esett a háború kirobbanása előtt: a Karpatszka Szics, a Szvoboda és más ukrán szélsőjobboldali szervezetek felvonulásokat tartottak Ungváron, Beregszászon, a nyelvtörvény és a kettős állampolgárság elutasítása is a helyi magyarságot sújtotta. Ön tapasztalta ezeket a magyarellenes tendenciákat?
– Véleményem szerint ezekben a kérdésekben több volt a politika, mint a valóság. Egyes politikai erők előszeretettel gerjesztenek konfliktust, hogy ezzel növeljék népszerűségüket. A diákokkal és önkéntesekkel minden évben megtisztítottuk a szeméttől a magyar nemzeti emlékezet Kárpátalján fennmaradt emlékhelyeinek – a várak, a kastélyok, a műemlékek – környékét. A háború előtti utolsó akciónk az volt, hogy rendbe tettük a viski és a barankai vár területét, saját pénzen állítottunk magyar és ukrán nyelvű táblákat az adott hely leírásával. És emlékművet emeltünk Ungváron az ott született Bódi Lászlónak – a Republic együttes Cipő néven ismertté vált alapítójának. Az ukránok és az etnikai magyarok vállvetve együttműködtek, és semmiféle elnyomást nem tapasztaltam.
– Milyen most magyar származású katonaként harcolni az ukrán seregben? Önt vagy más magyar ismerőseit számon kérik az ukránok Orbán Viktor oroszbarátnak tartott politikája miatt?
– Az ukrán és a magyar – két olyan nép, amelyeknek genetikai kódját magamban hordozom. Szívesen felhajtok egy Unicumot étvágygerjesztőnek a borscs előtt, de sohasem keverem a magyar pálinkát és az ukrán horilkát. Ugyanígy viszonyulok a politikához is.
Magyar gyökereim vannak, de Ukrajna állampolgára vagyok, és a hazámat védem. Az ukrán hadsereg az én hadseregem. Mindenki, akivel együtt szolgálok, ugyanúgy a bajtársának tart, ahogy én is őket. És az egyetlen dolog, amiért egymást felelősnek tartjuk, a haza védelme. Ebben egységesek vagyunk.
– Milyennek érzi most az ukrán katonák morálját, hozzáállását? Hisznek még a győzelemben?
– Az ukrán hadsereg legnagyobb erőssége a lelki erő és a hazafiság. Morálunk – beleértve a magamét is – új életet lehel az emberekbe, a világ legjobb fegyverei már a kezünkben vannak, és győzni fogunk. Már azon törjük a fejünket, hová fogjuk kitűzni a győzelmi zászlót: a krími hídra vagy Tuzla szigetére.
– Elhúzódó, hónapokig-évekig tartó háborúra számít, vagy lát esélyt a harcok előbbi befejezésére?
– Az egész világ békét akar, és béke is lesz. Még idén, 2022-ben. Újjá kell majd építenünk az országunkat, tanítani a gyermekeinket, a gabonával és az olajjal ellátni a fél világot. És októberben el akarok menni a Széchenyi fürdőbe és Egerbe, a kedvenc pincészetembe.
– Mi az, amire most alakulatának a legnagyobb szüksége van? És önnek mire van leginkább szüksége, személy szerint?
– Személy szerint a győzelemre vágyom… a győzelem után pedig békére. Egy csésze kárpátaljai kávéra és Valentin Stefanyo mester Ungvár-tortájára. Ahhoz, hogy ez a pillanat minél hamarabb eljöjjön, számtalan korszerű fegyverre van szükségünk, melyekkel kiűzhetjük az ellenséget a hazánkból.