Ukrajna függetlenségének 30. évfordulója kapcsán több szakember megkérdezésével összeállítást készítettünk az ország elmúlt 3 évtizedében bekövetkezett változásokról. Elemzésünkben arra kerestünk válaszokat, hogy a jog szempontjából (következő írásunkban a demográfia oldaláról vizsgáljuk meg a témát) honnan indult és hová jutott a kárpátaljai magyarság. Az adott szakterület meghatározó, elismert képviselői foglalták össze az elmúlt 30 év legjelentősebb/drasztikusabb változásait.
Dr. Tóth Mihály alkotmányjogász, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) tiszteletbeli elnöke, egykori parlamenti képviselő a Kárpáti Igaz Szó megkeresésére azzal kezdte, hogy a jubileumok arra (is) valók, hogy mérleget készítsünk. Azaz, hogy megpróbáljuk megállapítani honnan, hogyan, és hová érkeztünk. És mindezek alapján fürkészni a jövőt. Ezért természetes, hogy ezt tesszük Ukrajna függetlenségének kerek évfordulója apropóján, a minket érzékenyen érintő nemzeti kisebbségek jogait illetően is.
A jogtól a jogfosztásig
Mielőtt rátérnék az e témakörrel kapcsolatos események és azok következményei ismertetéséhez szeretnék három általános megállapítást tenni. Az első, amelyet már számos, az emberi- és szabadságjog területén szakmai tekintélynek örvendő tudós is megfogalmazott: nem létezik külön faji-nemzeti-etnikai-nyelvi-vallási egyenlőtlenség (diszkrimináció), csak általános szociális egyenlőtlenség, az előbbiek az utóbbinak, csak sajátságos megjelenési formái. A második, hogy egy többnemzetiségű társadalomban minden nemzeti közösség más helyzetben van, ami a többitől eltérő történelmi sorsából, földrajzi elhelyezkedéséből, létszámától, kulturális sajátosságaiból stb. ered. A harmadik, ami összefügg az előbbi kettővel, hogy a nemzeti kisebbségek sorsának alakulása általában leképezi az ország társadalmának helyzetét.
Ezért van az, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos jogalkotás, jogérvényesítési lehetőségek nagy vonalakban követik azt az ingaszerű, ciklikus, összességében hanyatló tendenciaként jellemezhető folyamatokat, amelyeknek tanúi (egyes helyzetekben kedvezményezettjei, más esetekben elszenvedői) lehettünk az elmúlt 30 év folyamán.
Vizsgálódásunkban figyelemmel kell lenni arra a számos ellentmondásra is, amivel az elmúlt évtizedek során az ukrán államalkotás e területén tapasztalhattunk. Ennek oka három, gyakran egymást kizáró tényező együtthatásában keresendő, melyek az aktuális politikai konjunktúra függvényében különböző hatékonysággal érvényesültek. Történetesen, a szovjet korszak nemzetiségi politikájának öröksége, a modernizációs-európai sztenderdekhez illeszkedés szándéka (kényszere?), valamint a zömében (legalábbis a függetlenség első éveiben) Nyugat-Ukrajnában honos nemzetállameszme (Ukrajna az ukránoké!) vetélkedésére.
A múlt század 80-as éveinek végén, a 90-es évek elején, a függetlenedés folyamatának és az állami függetlenség elnyerésének időszakára jellemző romantikus demokratizmus visszatükröződik vizsgált területünkön is. Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelső Tanácsa egyik első, a függetlenedés irányába mutató törvényeként, 1989 októberében fogadja el az Ukrán SzSzK nyelveiről szóló törvényt. E törvény meghatározza az ukrán nyelv államnyelv státuszát.
Ugyanakkor, az ukrán és az orosz nyelveket jelöli ki a nemzetek közötti kapcsolattartás (érintkezés) nyelvének, az adott kisebbség által többségben lakott közigazgatási egységek keretein belül lehetővé teszi a nemzetiségek nyelvének hivatalos alkalmazását a közigazgatási és bírósági szerveknél.
E jogszabály meghatározva a polgárok elidegeníthetetlen jogát az oktatás nyelvének megválasztására, garantálja minden gyermek számára az oktatást állami intézményekben az adott nemzetiség nyelvén, továbbá kinyilvánítja a nyelvhasználat szabadságának elvét, valamint megengedhetetlennek minősít bármilyen nyelvi alapon történő privilegizálást, illetve diszkriminációt. Az 1990 júliusában kihirdetett Állami Szuverenitás Deklarációja kinyilvánítva Ukrajna népének akaratát, megállapította, hogy Ukrajna népét a Köztársaság minden nemzetiségű polgárai alkotják, megerősítette minden nép nemzetiségi jogainak tiszteletben tartását, rendelkezett a nemzeti-territoriális egységek létrehozásáról, valamint garantálta a köztársaság területén élő minden nemzet számára a szabad nemzeti-kulturális fejlődéshez való jogot.
A függetlenedő Ukrajna kifejezetten a nemzetiségi, nemzeti kisebbségi kérdésnek szentelt első jogpolitikai dokumentumát, Ukrajna nemzetiségei jogainak deklarációját 1991. november 1-jén, pontosan egy hónappal a december 1-jére kitűzött függetlenségi referendum előtt fogadta el a Legfelső Tanács.
Bátran állítható, hogy az okmány a kinyilatkoztatott jogok tekintetében Közép-Európában egyedülálló.
Többek között minden nép és nemzetiség számára kilátásba helyezte az általuk hagyományosan lakott területek megőrzését és e területeken nemzetiségi-közigazgatási egységek létrehozását; az anyanyelv szabad használatát a közélet minden szegmensében, különösen az oktatás, a gazdaság és a hírközlés területén; a nemzeti szimbólumok szabad használatát; a nemzetiségek történelmi örökségének védelmét. A dokumentum az 1989. évi Nyelvtörvény vonatkozó normáját úgy értelmezte, hogy nemcsak azokban a közigazgatási egységekben lehet az adott nemzetiség nyelvét az államnyelvvel egyenrangúként használni, ahol valamely nemzetiség többséget alkot, hanem bárhol, ahol hagyományosan, illetve egy tömbben élnek a képviselői. Mi több, ahol több nemzetiség él együtt, és egyik sem alkot többséget, bármely nyelv alkalmazható, a helyi közösség akarata szerint.
Megjegyzendő, fentebb ismertetett dokumentumok előírásai tették lehetővé, az állami függetlenségi referendummal egy időben, 1991. december 1-én a Beregszászi Magyar Autonóm Körzet létrehozásáról szóló referendum jogszerű megtartását. E jogalkotási ciklus zárásaként tekinthetünk az 1992-ben elfogadott, (jogcsökkentő) módosításokkal ma is érvényben lévő Ukrajnai nemzeti kisebbségeiről szóló törvényére, mely tulajdonképpen törvényerőre emeli a fentebb említett jogpolitikai okmányokban kinyilatkoztatott jogokat.
Egy lényeges kivétellel: a törvénytervezetből a végleges elfogadásakor kikerült – érdekes mód, két Kárpátalját képviselő honatya kezdeményezésére (egyikük a „magyar” beregszászi választókörzetet képviselte) – a nemzetiségi közigazgatási egységek létrehozásának a joga.
Nevezett okmányok, valamint azok Kárpátalján való megvalósulása érdekében a Megyei Állami Közigazgatás 1992 decemberében kiadott rendeletének normatív tartalma teremtette meg a jogalapját mindazoknak a vívmányoknak, melyeket a kárpátaljai magyar közösség nyelve, kultúrája, nemzeti identitása megőrzése és fejlesztése terén az ukrán függetlenség három évtizede folyamán elért. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy eredményeink nagyon is figyelemreméltóak. Hiszen a teljes, az óvodától a felsőoktatásig terjedő nevelési-oktatási intézményhálózat megteremtése, a reális igényeinknek és lehetőségeinknek megfelelő szabad anyanyelvhasználat mellett, olyan, környezetünkben nem szokványos jogokat is gyakoroltunk, mint a történelmi helységnevek visszaállítása, vagy a szabad nemzeti szimbólumhasználat.
Ukrajna 1995-ös csatlakozása az Európa Tanácshoz a modernizációs-európai sztenderdekhez való illeszkedés ígéretét hordozta a nemzeti kisebbségek jogvédelmét illetően is, hiszen az ET Parlamenti Közgyűlésé egyértelműen és konkrétan fogalmazta meg Ukrajna kötelezettségeit. Történetesen:
ratifikálni a Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Európai Keretegyezményt;
a kisebbségekkel kapcsolatos politikát megfeleltetni a Parlamenti Közgyűlés 1201. sz. Ajánlásával;
valamint ratifikálni a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartáját.
Ebben az időszakban, a 90-es évek derekán, a független Ukrajna első nagy szociális-gazdasági válságát éli át, ami hatással van a témánkkal kapcsolatos jogalkotásra is. Nevezett egyezmények ratifikációs folyamata évekre elhúzódik, és végeredményben olyan tartalommal emelkednek törvényerőre, amely szintjében alatta marad az akkor már az ország belső jogrendjében érvényes jogoknak, és a későbbiekben érvkén szolgál e jogok szűkítéséhez.
A politikai és közgondolkozásban egyre nagyobb teret nyer az a meggyőződés, hogy a krízisből való kilábalás előfeltétele Ukrajna államrendjének a nemzetállami alapokra helyezése, ami jogszabályi keretet kap az 1996-ban elfogadott Alkotmányban.
E dokumentumban már nem „Ukrajna népe”, hanem az „ukrán nép” nevében történik az alkotmány elfogadás, melyen belül külön kategóriát alkot az „ukrán nemzet”.
Az alkotmányozók a nemzeti kisebbségek jogait, az akkor lehetséges legszűkebben és legáltalánosabban fogalmazzák meg. Így, az alaptörvény szerint Ukrajna garantálta az orosz és más kisebbségi nyelvek szabad fejlődését és alkalmazását (10. cikk), valamint elősegíti minden őshonos nép és nemzeti kisebbség etnikai, kulturális, nyelvi és felekezeti önazonosságának a megőrzését (11. cikk). Egyetlen alkotmányos rendelkezés, az 53. cikk 5. része tartalmazott konkrét, jogvédelmi rendelkezést, mely szerint, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek részérére, a törvénynek megfelelően, garantált az anyanyelven való tanulás, vagy az anyanyelv tanulása állami és önkormányzati oktatási intézményekben, illetve a nemzetiségi-kulturális szervezetek keretében. Mint a továbbiakban kiderült, e normatív előírás is hamarosan átértelmezésre került.
Értékelésem szerint, az állami kisebbségpolitika területén az Alkotmánybíróság 1999. évi 10-rp. számú döntése jelentette a jogvédelemről a jogszűkítésre váltást. Ebben az okmányban az ukrán nyelvnek az Alkotmány 10. cikkében foglalt államnyelv státuszát az Alkotmánybíróság úgy értelmezi, mint egyetlen hivatalosan használható nyelvét, mely mellett a kisebbségek nyelvei kizárólag helyi szinten, és csak a törvényben meghatározott esetekben és rendben alkalmazhatók. Az AB e döntése az Alkotmánynak az anyanyelven való oktatást, vagy az anyanyelv tanulását garantáló 53. cikkét is értelmezte. E szerint: „Az állami és kommunális oktatási intézményekben, az államnyelv mellett, az Alkotmány tételeinek, többek között, az 53. cikkelye 5. részének és a vonatkozó törvényeknek megfelelően, az oktatás folyamatában lehetséges a nemzeti kisebbségek nyelvének alkalmazása, illetve oktatása.” E döntésével az AB átértelmezte, relativizálta az Alkotmánynak a szabad nyelvhasználatra és az anyanyelvi oktatásra vonatkozó állami garanciáit, jog- és hivatkozási alapot teremtett e jogok felszámolására.
Az ezt követő években számos területen jogszabályba foglalták az ukrán nyelv kizárólagosságát. Különösen felerősödött ez a tendencia a narancsos forradalom után. Néhány példa ebből az időszakból: a nem ukrán nyelvű kiadványok importjára pótvámot vetettek ki; 2008-tól csak ukrán nyelven sugárzó adók pályázhattak az országos lefedettségű rádió és televízió csatornák üzemeltetésére, és a filmszínházakban csak ukrán nyelvű, ukrán szinkronnal, illetve ukrán feliratozással ellátott filmeket forgalmazhattak.
Ezen intézkedések sorába tartozott az oktatási reformba rejtett, az anyanyelvi oktatást ellehetetlenítő intézkedések sorozata, mely a felsőoktatási felvételi rendszer módosulásával veszi kezdetét.
Ennek lényege, hogy az emelt szintű érettségi vizsgákat, melyek egyben felvételi vizsgák is, az oktatási intézményektől független regionális vizsgaközpontokban kell letenni, a vizsgák kizárólag tesztrendszerűek, és kizárólag ukrán nyelven történnek. Emellett kötelező az ukrán nyelv és irodalom vizsga, melynek tesztkérdései az ukrán tannyelvű iskolák oktatási programja alapján vannak összeállítva. Ezáltal bármilyen, nem ukrán tannyelvű iskolában való tanulás értelmét veszti, hiszen a más nyelvű oktatásban részesülők az ukrajnai továbbtanulást illetően leküzdhetetlen hátrányba kerülnek. Tudta ezt az illetékes oktatási tárca is. Ezért 2008 májusában előállt ezen egyenlőtlenség kiküszöbölésének javaslatával, történetesen, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén működő iskolákat kétnyelvűvé kell tenni. A vonatkozó miniszteri rendelet értelmében minden olyan tantárgyat, melyből később emelt szintű érettségit kell majd tenni, eleve ukránul kell oktatni.
Ez a kisebbségek számára hátrányos helyzet változott meg Viktor Janukovics, illetve az általa fémjelzett Régiók Pártjának győzelmével a 2010. évi államelnöki, illetve 2012. évi parlamenti választásokon. E politikai fordulat többek között a kisebbségek számára leghátrányosabb oktatási rendeletek érvénytelenítésében, illetve nem alkalmazásukban, valamint az új nyelvtörvény, Az állami nyelvpolitika alapjairól szóló törvény 2012. évi elfogadásában is megnyilvánult.
A 2012. évi Nyelvtörvény, a posztszovjet térségben a nyelvkérdés szabályozása terén már hagyományos deklaratív és keretjellegű szabályozási móddal szakítva, a Nyelvi Charta szellemiségének megfelelően, konkrét szabályokat és kritériumokat fogalmazott meg a jogok címzettjeit, az érintett földrajzi területeket, a normatív szabályok alkalmazási feltételeit és mechanizmusait, valamint a hatalmi szerveknek a végrehajtással kapcsolatos kötelezettségeit illetően. Az ukrán jogrendben, a nyelvi viszonyok szabályozása területén már meglévő olyan jogelveken túl, mint a nyelvhasználat szabadsága, az ukrán nyelv államnyelvként, valamint az országban használatos nyelvek nemzeti értékként való elismerése és a nyelvi alapú megkülönböztetés tilalma, elidegeníthetetlen emberi jogként határozza meg a nyelvi identitás szabad megválasztásának jogát.
Az így kialakult jogállapot, minden belső ellentmondása ellenére, a szervezett, és jelentős anyaországi anyagi és politikai támogatást maga mögött tudó kárpátaljai magyar közösség számára meglehetősen tág teret biztosított jogai érvényesítésére.
Alig több mint egy év múlva a helyzet ismét változik. A 2014. évi majdanos forradalom következtében átalakult kijevi vezetés egyik első intézkedéseként törvényt fogad el a 2012. évi Nyelvtörvény hatályon kívül helyezéséről. Bár e jogszabály, az akkori bonyolult politikai helyzet miatt (a Krím annektálása, a donbászi fegyveres konfliktus kirobbanása stb.) nem lép érvénybe, de világosan jelzi az új hatalom szándékát, mely hamarosan konkrét törvényi előírásokban is testet ölt. Többek között: A felsőoktatásról szóló törvény (2014) meghatározza az ukrán nyelv használatának kizárólagosságát a felsőoktatás minden szintjén és formájában. Az állami szolgálatról szóló törvény (2016), meghatározza az állami közigazgatásban az államnyelv kizárólagosságát, valamit az államnyelv tökéletes ismeretének kritériumát az állami hivatalokat betöltők részére; Az audiovizuális (elektronikus) tömegtájékoztatási eszközök nyelvével kapcsolatos módosításokról szóló törvény (2017), országos szinten kizárólag államnyelvű műsorszórást engedélyez, melynek minimálisan a műsoridő 80%-át kell kitenni. Kisebbségi nyelveken csak regionális szinten, és csak a műsoridő 50%-ban történhet kisebbségi nyelvű műsorszórás.
2017 szeptemberében a Legfelső Tanács elfogadja az új Oktatási törvényt, melynek az oktatás nyelvét szabályzó 7. cikke, megítélésem szerint, az Alkotmány és az érvényes nemzetközi szerződések vonatkozó rendelkezéseivel ellentétesen, jelentősen korlátozza az anyanyelvi oktatás lehetőségeit. Többek között:
• a kisebbségekhez tartozó személyek ezentúl csak az óvodai és az iskola elemi szintjén részesülhetnek anyanyelvi oktatásban, de ott is csak az államnyelv mellett, értsd vegyes: kisebbségi-államnyelvi oktatásban;
• az ilyen oktatás nem az adott kisebbség nyelvén működő intézményben, hanem csak az ukrán nyelvű intézmények (hiszen a törvénycikk 1. pontja szerint minden oktatási intézmény ukrán tannyelvű), keretein belül, külön osztályokban (csoportokban) valósulhat meg. Vagyis megszűnik az ukrántól eltérő nyelven működő intézmények létjogosultsága;
• megszűnik az anyanyelvi oktatás lehetősége (a jogalapja) mind a szakközépben, mind felsőoktatásban. Itt, amennyiben erre igény jelentkezik, megteremtik a feltételeit a kisebbség nyelvének, mint tantárgynak a tanulásához;
• ugyanakkor a jogalkotó hagy egy kiskaput a többnyelvű oktatásra, mivel egy vagy néhány tantárgy két vagy több nyelven is oktatható. De nem bármilyen nyelveken: erre csak az angol, illetve az EU más hivatalos nyelvei alkalmazhatóak.
E törvényi rendelkezések nyilvánvalóan ellentmondanak a 2012. évi Nyelvtörvény előírásainak. Ezt az ellentmondást az Alkotmánybíróság 2-p/2018 sz, a 2012. évi Nyelvtörvény hatályon kívül helyezéséről szóló döntésé oldja fel, egyúttal megnyitva az utat egy új nyelvtörvény elfogadásának. Melyre hamarosan, 2019 áprilisában kerül sor, mikor a Legfelső Tanács elfogadja Az ukrán, mint államnyelv működésének biztosításáról szóló törvényt, mely lényegében, ismételve az Oktatási törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó tételeit, a közélet minden területén kötelezővé teszi az államnyelv kizárólagos használatát, és szankciókat irányoz elő ennek megsértői ellen. A 2020 januárjában elfogadott Az általános és középfokú oktatásról szóló törvénynek az oktatás nyelvét szabályzó rendelkezései kisebb módosításokkal megismétlik a föntebb említett két törvény előírásait.
E három törvényeknek az ukrán államjog szempontjából is alapvető újítása, hogy az állam polgárait nemzetiségi-etnikai alapon három (államalkotó nemzet, őshonos nép, nemzeti kisebbség), míg nemzetiségek nyelveit tekintve négy (államnyelv, őshonos népek nyelve, angol és más EU-s országok nyelvei, egyéb nyelvek) kategóriába sorolják, ami felveti a nemzetiségi-nyelvi alapon való diszkrimináció, vagyis az alkotmányosság problémáját. E jogszabályok jogosságát vitató kérdésekre az Alkotmánybíróság adja meg a választ, mikor 2019. július 16-án kelt10-р/2019 sz. Döntésével alkotmányosnak ismeri el az oktatási törvényt és annak 7. cikkét. Valamint 2021. július 14-én kelt 1-р/2021 sz. Döntésével alkotmányosnak találja az Államnyelvtörvény is. E jogterület fejlődése (módosulása) szempontjából különös jelentőséggel bír az AB utóbbi döntésének indoklása, melyben, egyebek mellett, megállapításra kerül, hogy: Ukrajna az ukrán etnikai nemzet (náció) állama;
Ukrajnában az ukrán náció nem csak az államnak a nevet (titulust) adó, de az egyetlen államalkotó nemzet is; az ország állampolgárai államalkotó (államépítő) nemzetre és nemzeti kisebbségekre osztódnak;
az államnyelv és a nemzeti kisebbségek nyelvei nem egyenlőek sem jogállásuk, sem funkciójuk tekintetében. Gondolom, nem szükséges különösebb jogi szakismeret ahhoz, hogy kijelentsük, ezzel az érvelésével az AB nemcsak átértelmezte, hanem tulajdonképpen átírta Ukrajna érvényes Alkotmányát, gyakorlatilag megszüntetve mindazon garanciákat, melyeket a szabad anyanyelvhasználatra, az anyanyelven való oktatásra, a szabad identitásválasztásra és a nemzetiségi, nyelvi alapon való diszkrimináció tilalmára vonatkoznak.
Az e területen való jogalkotás legutóbbi terméke az 2021 júliusában elfogadott, Ukrajna őshonos népeiről szóló törvény, melynek üzenete a hatálya alá nem eső nemzeti kisebbségek felé (ilyen a kárpátaljai magyarság is), hogy a nemzeti-kulturális identitás megőrzéséhez elengedhetetlen jogokra, mint például a teljes körű anyanyelvi oktatás, a közügyekben való hatékony részvétel, a közösségi belső önkormányzatiság (kulturális autonómia) csak az őshonosnak elismert nemzetiségek jogosultak. Míg a jelenleg is érvényben lévő 1992. évi Ukrajna nemzeti kisebbségeiről szóló törvénye szerint, mindezekre minden ukrajnai kisebbség jogosult. Valószínűsíthetően, már nem sokáig, hiszen folyamatban van az új kisebbségi törvény megalkotása, melynek eddig ismertté vált tervezetei már nem tartalmazzák ezeket a jogokat.
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a függetlenség 30 éve alatt a nemzeti kisebbségek jogvédelmét illetően, a szovjet típusú nemzetiségpolitika kiteljesedésétől, számos demokratizáló, „európaivá tevő” próbálkozás után, eljutottunk a nemzetiségi és nyelvi alapon való diszkrimináció diadaláig.
A többnemzetiségű, többnyelvű állam koncepciójától az ukránul beszélő ukránok állama eszméjéig. Számos jel utal arra, hogy ez az állapot tartós lesz.
Mivel a magyar közösséget korábban joggal nevezhettük a demokratikus ukrán nemzetiségi politika egyik legnagyobb nyertesének, ma megalapozottan azt állíthatjuk, hogy e politika radikális változásával közösségünk veszíti a legtöbbet. Csak remélhetjük, hogy nem mindent. Hiszen, a kulturális jogfosztáson túl, az országot sújtó általános szociális-gazdasági válság okozta megélhetési nehézségek által kiváltott tömeges külföldi munkavállalás, valamint az egyszerűsített Magyarországi honosítás és nyugdíj igénylés lehetőségének együtt hatása egyre több honfitársunkat készteti a szülőföld elhagyására. Ami ma már szemmel láthatóan idézi elő a magyarok által lakott települések lakosságcsökkenését, illetve lakosságcseréjét.
Mindezzel együtt szeretném a tisztelt olvasó figyelmét felhívni arra, hogy nem minden nemzeti kisebbségi közösség éli meg ekként e válsághelyzetet.
Mert például, a szomszédságunkban élő Felső-Tisza-vidéki románság falvaiban jelenleg, ha nem is túlnépesedési, de mindenképpen földrajzi „túlterjeszkedés” problémája jelentkezik. E települések lakosai az esztétikum szempontjából ugyan vitatható minőségű, de méreteiket tekintve grandiózus, palotaszerű házak építésével demonstrálják napjainkban is szülőföldjükön való maradásuk és gyarapodásuk szándékát.
Összegezve a fentebb leírtakat, megállapíthatjuk, hogy nemzeti közösségünk, történelmileg kialakult szálláshelye, nemzeti-kulturális identitása megőrzése szempontjaiból tekintve válságos időszakába jutott. Ezért mindazoknak, akiknek érték a kárpátaljai magyarság kulturális identitásában és szülőföldjén való megmaradása, közösen a többségi nemzet és más nemzetiségek képviselőivel, azon kell szorgoskodniuk, hogy Ukrajnában mind a szociális-gazdasági helyzet, mind a nemzeti kisebbségek jogai iránti politika mihamarább jobbra forduljon.
Forrás: Kárpáti Igaz Szó
